Blog

aziz-acharki-290990-unsplash

Könyvkritika Jordan Peterson: 12 szabály az élethez című könyvéről

Az egyik szuperképességem, hogy könyv és film cím alapján 95%-os biztonsággal megérzem, hogy fog-e tetszeni nekem az adott könyv, film, vagy sem.

Peterson könyvével, és főleg az állításaival már a könyv elolvasása előtt voltak ellenérzéseim, de mivel egy tehetséges pszichológia fakultációmra járó diák ajánlotta, kíváncsivá váltam, és fontosnak tartottam, hogy félre tegyem az előítéleteimet, és igenis elolvassam azt a könyvet, ami rá annyira hatott.

Be kell valljam, ez a könyv és a szerzője, olyan hatással volt rám, mint egy csábítás, egy nem igazán vágyott lehetséges partnertől, izgalmas, felkavar, az eszem azt mondja, miért ne adnék neki egy esélyt, miközben a zsigereimben már tudom, hogy nagyon nem nekem való, és enyhén taszít, kicsit forog a gyomrom, ha kapcsolatba kerülök vele…Talán még azt is mondhatnám, ördögien megírt szöveg.

Szóval, Jordan B. Peterson a torontói egyetem pszichológia professzora, sok népszerű könyv szerzője, podcastok előadója, és egyben pszichológus médiaszemélyiség, vagy inkább , provokatív, megosztó gondolatai miatt fenegyerek/”fenférfi”, mert azért közel jár az 50-hez a szerző.

Hogyan kerültem majdnem Peterson hatása alá?

A könyv nagy ígérete – hogy megmondja a tutit – már a címből kiállt felénk: 12 szabály az élethez!

Ez igen, gondoljuk, nem olyan sok, betartható. Másrészt messzemenően ráérez arra az igényre, mint minden tanácsadó sikercikk / könyv írója is, hogy pontokba szedett tudást szeretnének kapni az emberek az élethez, úgy mint az iskolában a tanártól az órai vázlatpontok egy-egy tantárgyhoz.

Azt ott megkapta mindenki, de az élethez, a boldogsághoz, a sikerhez? Azt nem, az hiánycikk, erre nagy a kereslet. Ezért örülünk minden ilyen kísérletnek, hátha most… megtudjuk.

És Jordan ígéretesen kezdi: ahogy az alcímben is ígéri, megmutatja: “hogyan kerüld el a káoszt!”

Ha menő – nem menő kategóriákra szedem a fejezeteket, mint a Cosmopolitan szerzői a celebek botrányosan  vagy fantasztikusan sikerültre felöltözött fotóit, azt mondanám: menő, ahogyan a káosz elkerüléséről ír, ezzel megfogott.

Visszanyúlt a jin-jang ősi szimbólumhoz, és bár a káoszelméletet nem említette, én azt is odagondoltam, és úgy is stimmelt a gondolatmenet: miszerint a rend és a káosz , mint a jin és a jang kétpólusú szimbólum fehér és feketéje egymásba fonódnak, így hullámzik az életünkben a rendre való törekvés, és a káosz végtelen szabadsága. Ahogy Peterson bölcsen meglátja, önmagában a totális rend és a teljes káosz sem élhető minőségek. Vagyis az élhető a kettő közötti hajszálvékony mezsgye, amin egyensúlyoznunk érdemes, ha nem élettelen, túlszabályozott, unalmas, de nem is szétforgácsolódott, és sodródó életet szeretnénk magunknak.

Eddig megvettem. Az első három szabály nagyjából rendben, különösen az első szabály: A hasat be, mellet ki meglehetősen szellemesen vezetődik le az etológiai homár hím viselkedésén keresztül, bár már itt kezdtem érezni, hogy hohó, csapdaszagú ez a kiragadott etológiai párhuzam, miszerint a legnagyobbra dülleszkedett homár visz mindent, a legjobb barlangot, a legjobb menedéket, ezáltal a legtöbb párzást a barlangjához/ és a hozzá közeledő nőstényektől. De Peterson itt még megnyugtatott, azért hiába kérlelhetetlen a biológiai rátermettség alapú hierarchia a homárok és persze az emberek közt, azért van némi játéktér, mezsgye a lúzerek közül bekerülni a sikeresek közé, ha követjük a szabályt fizikai és átvitt értelemben is, és nagyobb önbizalommal, bátorsággal közlekedünk az életben.

Ez a szabály jó.

Itt jön az első három csapda

Első ránézésre nagyon vonzó, hogy filozófusoktól, (Nietzsche), nagy író óriásoktól (Dosztojevszkíj, Orwell) idéz (mondjuk nem túl soktól), másodikra nem olyan vonzó. Egyrészt , már ebben a műfajban  el vagyunk kényeztetve, többek között Popper Pétertől, akinek széleskörű irodalmi, vallástörténeti, pszichológiai műveltségétől Petersoné messze elmarad, és Popper könnyed, mégis bölcs stílusát Peterson csak nagyon kockásinges verzióban tudja követni. Másrészt jobban tetszene, ha inkább pszichológiai kutatásokra hivatkozna elsősorban, és kevésbé filozófiára. Persze a kötelezők – Freud és Jung – előkerül, és tisztelettel adózunk előttük, továbbmegyek, Jung a közös kedvencünk, de akkor is, azóta is születtek nagy gondolatok. A lépten nyomon megjelenő Bibliai hivatkozások meg egyenesen kiverték nálam a biztosítékot. Aki pszichológusként eddig ezt tette, kínosan ügyelt rá – Popper Péter például – hogy minél több vallás tanításaiból egyenlő mértékben emeljen be a mondandója illusztrációjaként. Jó, Peterson is tesz erre egy gyenge kísérletet, de többnyire a Bibliát kapjuk.

Az is baj, hogy egyoldalúak az idézet-választások, érződik a tudományos állásfoglalás, de még a pártpreferencia is. A konzervatív szemlélet áthatja az egész könyvet, ami nem baj, hogy kiderül, mert lehetnek szubjektív választásaink, kivéve, ha tudományosnak akarunk hatni, illetve akkor, ha pszichológusként gondolkozunk és működünk. A semlegesség pszichológusi alapkövetelmény, a téma minden oldali körüljárása pedig tudományos…

Ebből is látszik hogy Peterson nem akar valójában tudományos lenni, professzori címét csak arra használja, hogy manipuláljon. Miért gondolom így? Később lépésről lépésre elmondom.De még előtte az apróságok:

Másik gyenge vonala a könyvnek, hogy rendszeresen hoz példákat akár klasszikusnak (hitt) mesékből. A baj az, hogy Walt Disney sztorikat elemez, ami talán Torontóban eredetinek számít, itt Európában azonban tudjuk, hogy a Grimm testvérek, vagy Andersen klasszikus meséinek egyszerűsített, happyend-esített változatai. Nem is említve a pszichoanalítikus szerzőktől (pl. Marie Louise Franz) eredő bő pszichológia irodalmat, amelyek a jungi kollektív tudatalatti (Peterson is jungiánus) tartalmak hozzáférése miatt mesekutatásba és ezzel párhuzamosan elemzésbe kezdtek.

Na sebaj, ezen még átlendülünk, Peterson önkényesen átugorja ezt a fejezetet a pszichológia szakirodalmából, ő Disneyt elemez. Legyen. Ámbár az arrogancia már itt is érződik, ebben is…

További plusz-pontos gondolatok

De azért ne legyek igazságtalan. Van, ami megfog a mondandójában és bölcsnek hat.

Egy plusz pontot kap azért, hogy legalább ismeri, és használja Carl Rogers értő figyelem technikáját. Persze nálunk ezt már a rendszerváltás óta tanítják.  Sőt, ahogyan tovább ír erről, felismertem, hogy az erőszakmentes kommunikáció technikáját is ismeri, és használja, bár Rogersnek tulajdonítja, hiszen az EMK szülőatyja, Rosenberg neve nem hangzik el, de még így is jár a pont, ezzel valóban nagyon egyetértünk.

Az “adjunk értelmet az életünknek, megalkuvás helyett” szabály is tetszik.  Azt is állítja, hogy az élet szenvedés. Bár nem ennyire sarkosan fogalmaznék, de azért itt Közép-Európában is tudjuk, hogy nem habostorta. Peterson szerint a legjobb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis találunk benne értelmet, és ettől lesz élhető minden napunk.

Aztán ami a legmenőbb fejezet, és legfontosabb üzenet: mondjunk igazat, vagy legalábbis ne hazudjunk! Elegáns okfejtése, gondolatmenete meggyőzött. Itt nagyon fontos üzenetet közvetít. Nem mintha rendszeresen hazudnék, de rávilágít, hogy a hazugság nem csak a szavakban, hanem a tettekben is jelen van, a hazug helyzetekben, a kihűlt kapcsolatok mindennapjaiban, mindenhol…  Az igazul megélt élet segít a mentális egészség, és az integrált személyiség őrzésében.

Megint csapdát állít a szerző

Később megint kúszik elő több utalásából is az a tartalmi, lényegi mondanivaló, amitől már borsózik a hátomon a szőr: mérgező gondolatmenetek, amik először kedves, saját élményű életepizódok köntösében jelennek meg:

Először is mélyen felháborít, amit , és ahogy a, saját ( bár mások gyerekein kikísérletezett) nevelői “bravúrjairól” ír. Ezeket fejtegetve megtudjuk, hogy a testi fenyítés enyhített, persze nyugodt, hidegvérű, tudatos használata, amolyan Peterson módja mennyire hatékony lehet, elérhető vele a tisztelet irántunk felnőttek iránt.

Fájó észlelni továbbá ezekben a kölcsöngyerek nevelő sztorikban azt a felsőbbrendű, kritikai , ítélkező hozzáállást, ahogyan felülbírálja a szülők útmutatásait saját gyermekeikhez, ahogyan megítéli őket, és másként természetesen “sokkal megfelelőbben” neveli ezeken az estéken mások gyerekét. Végül diadalmasan bizonyítja be, hogy az “elkényeztetett”, nem alvó gyerek igenis elalszik, ha leszorítjuk az ágyban, a másik igenis megeszi a vacsorát, ha kitartóan kényszerítjük erre. Az a baj mindezzel, hogy bebizonyítja, sem a szülőket, sem a gyerekeket nem tiszteli. Viszont elérte a tiszteletet a gyereknél. Akkor kinek is jutott tisztelet ebben a körben? Csak nem Petersonnak?

Nem tudom, hogy merte ezzel a felfogással egyáltalán a szájára venni Rogers nevét, azt az embert, aki végletekig humánus, egyenlőség elvű, a kliens végtelen tiszteletét és egyenrangúságát hirdeti; és utalni Rosenberg módszerére, aki a másik igényeinek és szükségleteinek totális elfogadására és végtelen tiszteletére nevelt minket, embereket. Az emberiséget. (Amit Kanadában ma a politikai korrektség jegyében peoplekind-nak ejtenek a régi mankind helyett, és amit a mi pszichológus “feneférfink” nem hajlandó így mondani…:(

Ellentmondások a “saját életemből idézek” sztorikban

Bár nagyon szimpatikus, hogy személyes sztorikról ír, és próbálja lepárolni a bölcsességet belőlük, azért mégis általánosít, és téves, sőt káros következtetésekhez jut el, miközben kenetteljesen gondol saját magára és arroganciáját észre sem veszi. Na, de hogy leírjam, mire is gondolok:

Peterson ebben a részben kérdéseket tesz fel magának, és válaszokat fogalmaz meg. Itt azt kérdezi, :”Hogy bánjak a feleségemmel? “ Meg is válaszolja a kérdést, “Úgy, mint hogyha ő lenne Isten szent anyja, hogy életet adhasson a világmegmentő hősnek.”… “Isten anyját tisztelni a feleségemben azt jelenti, hogy felismerem és támogatom az anyaság szent szerepét”. Zavaró itt a pátosz, azt árulja el vele, hogy nem igazán társként tekint a feleségére, és nem is igazán, mint egy emberre, hanem mint egy szentfazékra.

Na és a másik kérdésre – “Hogy bánjak a lányommal?“ – adott válasza is erősen paternalista “Állj mögötte, hallgasd meg, vigyázz rá, csiszold az elméjét, és tudasd vele, rendben van, ha az anyaságot választja. A lányom mögött állni? Ösztönözni mindenben, amibe bátran belevág, ugyanakkor elismerni a nőisége tényét:felismerni a családalapítás és gyermekvállalás fontosságát… ellenállni a kísértésnek, hogy leszóljam és lebecsüljem őket a személyes ambícióval vagy karrierrel összehasonlításban…” és így tovább… Jujj, de konzervatív, sok századdal ezelőtti, elképesztően idejétmúlt, káros, és végtelenül esélyegyenlőtlen, patriárchális gondolkodás nyilvánul itt meg még azokkal szemben is, akiket feltehetően szeret.

És akkor kap egy jobbost a társadalom is

Persze így már érthető az az arrogáns elutasítás, amit az egyenjogúságukért szót emelő nők, eszmerendszerek kapnak tőle: ”Az őrült, és felfoghatatlan posztmodern makacskodás, hogy például a nemi különbségek társadalmi konstrukciók…” Figyelik ezt a zseniálisan manipulatív szóhasználatot? Makacskodással hozza összefüggésbe a posztmodern gondolatokat, mintha 2-3 évesekről beszélne, már ezzel is tudattalanul degradálva a kifejezést olvasói fülében.

Naa, ezzel Peterson végleg kimutatta a foga fehérjét, keresztülszúrta a nőtudományokat, a nemek közötti egyenlőség gondolatát, és annyira feneférfisen tette ezt, hiszen ezzel szembe ment a végtelenül demokratikus és egyenlőség párti kanadai kormány retorikájával.

Tulajdonképpen az ő szerepe nem más nyíltan tetszelegve, mint más kormányok háttérpszichológiai tanácsadói, akik a gyűlöletbeszéd praktikai fogásait és a tömegmédia agymosási technikáit kieszelik.

A petersoni agymosás receptje, hogy legyenek benne bölcsességek, csak a mi (tév)eszménket támogató klasszikusoktól idézzünk, hozzunk személyes sztorikat, de már ebben is helyezzünk el jól irányzott célzásokat az elterjeszteni kívánt ideológiánk, a macsó felsőbbrendűség felé. Majd ha már jól előkészítettük a terepet, mondjuk is ki, mire akarunk kilyukadni – ahogy Peterson ki is mondja, bár kritkának szánva – de gyakorlatilag önmagáról a diagnózist: “a hatalomérdek elfogulttá teheti a tudományt, és ezt érdemes komolyan vennünk, vagy rámutatnunk, hogy a bizonyítékot túl gyakran a hatalommal rendelkező emberek, köztük tudósok jelölik ki.

Nagyon leegyszerűsítve a hosszú gondolatmeneteket és filozofálást, azt gondolom, hogy ki szeretné jelölni ezzel a könyvvel, hogyan is gondolkozzanak tömegek.

Romantikus macsó kultúrát a fiúknak

Felmerül a kérdés, hogy mégis kikre akar hatni?

A könyv elolvasása, de már a szabályok címének végigolvasása után is gyanús, hogy elsősorban a fiúkra. Miért? Mert talán segíteni akar, de valójában hatni, és  feltehetően ők a legbefolyásolhatóbb csoport a tömegmédiák által. Hiszen ők azok, akik a technikai vívmányok iránt a legfogékonyabbak, leginkább használják az elektronikus kütyüket. Viszont tapasztalatlanságukból adódóan az ott közölt tartalommal már nem olyan kritikusak, tudatosak, ezért ideológiailag nagyon befolyásolhatóak.

Mondhatják, hogy ez hülyeség, hát csak játszanak, max pornót néznek, mi azzal a gond?

Nincs is ott szöveg, hol lenne az ideológia?

Hát elárulom, nem szövegben, hanem a képekben!!

A PC játékok (és a pornó) képi világában, a képi megfogalmazásban: hogyan ábrázolják a férfiakat, a nőket, milyen akciókat, tevékenységeket hajt végre az egyik, a másik, kin milyen ruha, van, vagy nincs. Ez mind-mind a hatalomról szól, a felöltözöttek mindig hatalmasabbak…de ne térjünk el a fősodortól, erről a témáról máskor.

Oké, de hogy kavar itt Peterson?

Ő persze nem a képi világgal akar hatni, nála egy ártatlannak tűnő, macsós személyes sztori elbeszélése az eszköz, amivel a legerősebben mérgező tartalmat önti bele a könyvébe. De mi is ez?

Hát, adva van ő, Peterson fiatalon, egy csapat kanadai munkással együtt nyári munkán egy építkezésen. És hát ő, a leendő pszichológus figyeli, hogyan viselkednek ezek az emberek: piszkálnak mindenkit, gúnyneveket osztanak, beavatási szertartásaik vannak, és valaki vagy kibírja, vagy elmenekül. Ő a feneférfi persze kibírta, más elmenekült. Ezzel szépen romantizálta, értékessé, elfogadhatóvá tette azt a kultúrát, ami egyébként a csoportos zaklatásra (bullyingra) épül. Ami ellen legalábbis itt Magyarországon küzdünk, az iskolákkal együtt mi pszichológusok.

Azt hiszem, ez a méreg lényege, a macsó kultúra romantizálása. Amikor nem más, mint egy alpári, gonosz, brutális csapda, maga a bullying, vagyis a zaklatás kultúrája hamis értékké válik. Miközben ebből nagyon nehéz a menekvés annak is, aki ezt már felismeri…

Végtelenül kártékony ezt fel nem ismerni pszichológus, tudós szerepben, vagy ha felismerte, egyenesen gonosz erről romantizálva, tömegeknek írni.

Azt kell hogy mondjam, ez az ördögi Petersonban.

És hát, sajnos, összeségében azt kell mondanom,  nem is jó ez a könyv. Nem tudni, hogy személyiségével vagy az általa képviselt gondolatokkal, gondolatmenetszerűségekkel vált ki hullámzó érzéseket a könyv olvasása közben: többször dühöt az arrogancia miatt, sokszor ingerültséget, mert zavarosan ír, és felháborodást, hogy úristen, még kártékony is…De azt a tiszta fénylő, inspirált érzést, amit a valóban újszerű, elegánsan és logikusan levezetett, és szép ívet tartó pszichológia irodalom olvasásakor érzek, na azt nem tapasztaltam itt, csak nyomokban.

Viszont, ha valakinek van javaslata arra, melyik személyiségzavar jeleit mutatja, kérem írjon privátban…

Hozzászólás

Your email address will not be published.